Csoportos selfie-terápia az összhang megteremtése érdekében

- Tedd el a telefonodat! - szóltam rá erényesen a lánykára. Kinézet alapján akár bőven a húszas évei elején járó nőnek is nézhettem volna, ha nem egy középiskolai konzultációt tartanék. A lány felnézett rám. Mélykék szemeit elrejtette fekete szemfesték mögé, erősen ki volt húzva szeme, és a szempillaspirállal sem spórolt.

- Csak egy selfie-t akartam csinálni. - mondta egyszerűen, ártatlan arckifejezéssel nézve rám.
Én pedig azonnal lecsaptam a témára, hiszen ez a témakör is szerepelt a listámon.
- Nagyszerű. - suttogtam izgatottan, és felálltam a székemről.
A lány értetlenül pislogott rám, de telefonját továbbra is feketére festett körmei közt szorongatta, és nem úgy tűnt, mintha a közeljövőben meg szeretne válni tőle.
- A mai témánk a selfie-jelenség - vettettem rájuk fürkésző szemeimet. A tizenöt diák közül tizenegynek a pad alatt volt legalább egyik keze, és az arcukon lévő mosolyra vetődő fény alapján nem kellett túl nagy erőfeszítés ahhoz, hogy rájöjjek, nem a két kezüknek örülnek annyira...

Amint meghallották a selfie szót, páran elvigyorodtak és összenéztek a mellettük ülővel, vagy a pár székkel arrébb ülő társukkal. Nem volt nehéz megjegyezni azt sem, hogy ki kivel ápol szorosabb kapcsolatot csoporton belül.

- Úgy gondoltam, jobban aktiválnátok, ha gyakorlatba ültetnénk a kísérletet. - néztem két visszafogott, copfos lánykára, akik előtt jegyzetfüzet hevert a padon, és tollat szorongattak görcsösen a kezükben. - Ezért szeretném, ha mindenki felállna, és körbe helyeznénk a padokat.
A teremben azonnal nyüzsgés támadt, melyet a padok és székek koccanása és a padlón való húzása csak még jobban felerősített. Mindazonáltal, éreztem a diákok kíváncsiságát, kihallottam a mellettem elhaladók suttogásából az „ez jól kezdődik" és a „kíváncsi vagyok, mi lesz ebből" szófoszlányokat, amik kezdetleges elégtétellel töltöttek el.

- Köszönöm - bólintottam, majd elnéztem, ahogyan álltukban lassan az ülésrendi csoportokba rendeződnek vissza. - Most arra szeretnélek megkérni, hogy alkossatok hármas csoportokat.

Sokan örömmel fogadták a feladatot, és azonnal összeálltak, de páran -köztük az előbb említett két, jegyzettömbös lányka is kétségbeesetten ragaszkodva egymásba karolva állt, és félve tekintett körül, hogy kik maradtak még pár nélkül. Végül egy vastag, fekete keretű szemüveges srác csatlakozott hozzájuk, és ezzel sikerült öt csoportra osztani őket.

- Vegyétek elő a telefonotokat. - hangom visszhangot vert a padoktól kiürült teremben, és visszaverődött a falakról.
A diákok döbbenten pillantottak egymásra, és szemöldöküket ráncolták. Páran azonnal, bizonytalanul zsebükhöz kaptak a telefon szó hallatára, de nem mozdultak tovább. Érezni lehetett, mennyire ég tenyerük a zsebükben lapuló telefon érintésétől. Az egyik csupa fiúból és egy, csupa lányból álló csapat szemérem nélkül előkapta a készüléket, és vállukat megvonva feloldották a képernyőzárjukat, azt bizonygatva, hogy „megengedte" és azt ismételgetve, hogy „ő mondta". Nem lepődtem meg, mikor láttam, hogy a fekete körmös lány is köztük van.
- Csak nyugodtan, ahogyan társaitok is tették -karba tett kézzel intettem fejemmel a két csoport felé, akik egész nyugodtan nyomkodták telefonjaikat, kétségtelenül már a világháló hullámain szörfölve.

Megrovó pillantást küldtem az egyik srácra, aki hajlandó volt felnézni a képernyőjéből. Pillantásomra azonnal le is olvadt arcáról a vigyor, és könyökével oldalba bökte társát, hogy ő is vegye észre magát. Küldtem feléjük egy hálás mosolyt, amiből az is sugallni próbáltam, hogy meg ne kíséreljenek még egyszer mással foglalkozni az órán, csak azért mert meg van engedve a telefonjuk használata.

Mikor mindegyikük végre hajlandó volt figyelni, kiosztottam a következő utasítást.
- Készítsetek egy selfiet. - csaptam össze tenyereimet. Hatalmas, kerekre tágult szemek meredtek rám, és hitetlenkedő pillantások tömkelege zúdult rám.
- Csak egy sima selfiet? - egy lány rágózva nézett fel telefonjából.
- Rágómenteset. - szóltam rá, mire szemeit forgatva a szemeteshez csoszogott, és kiköpte szája mentol ízesítésű tartalmát. - Legyetek kreatívak.
- A teremben készüljön? Vagy mehetünk máshová is? - kérdezte egy rebellis kinézetű, vasbetétes bakancsot viselő srác az ablakot támasztva.
- Szeretném, ha a teremben maradnátok a konzultáció ideje alatt. - mondtam, mire egy bólintást kaptam válaszul. Receptív rebellis.

A diákok összedugták a fejüket, és olyan kérdésekről kezdtek el vitatkozni, hogy melyikük kamerája készít jobb minőségű képet, melyikük legyen középen, milyen arcot vágjanak rajta. Miközben a csoportok között sétáltam, feltűnt, hogy a copfos lányok és a szemüveges srác teljes tanácstalanságban állt a könyvespolc mellett, és semmiféle tevékenységet sem produkáltak.
- Valami gond van? - léptem hozzájuk. - Vagy nem tetszik a feladat..?
- De - mondta gyorsan, talán túl gyorsan az egyik lány. - Csak nincs megfelelő telefonunk.
- Szerintem kölcsönözhettek egyet a társaitoktól - szóltam végül, kicsit megrendülve a hírtől. A 21. század ezen éveiben, mikor a gyerekek ötéves születésnapjukra apjuk régi telefonját kapják ajándékba, enyhén szólva meglepődtem, hogy a 11. évfolyamon van három(!) olyan diák, akinek nincs okostelefonja. Gondolatban megdicsértem a szülőket, majd folytattam gondolatmenetemet: - Egészen biztos vagyok benne, hogy tudnának segíteni.

A lányka félénken nézett rám, majd próbálta rendezni arcizmait, hogy ne lássam, amint a kétségbeesés kiül arcára, de nem járt sikerrel. Nagyot nyelve végül összeszedte a bátorságát, és a közelükben pózoló vegyes csapathoz lépett.
Sokkal lassabban végeztek a feladattal, mint gondoltam volna. Hiányoltam az összhangot, helyette veszekedést és kiabálást kaptam. Széthúzás jellemezte a legtöbb csoport munkáját, ám egy hármas, aminek tagja volt a fekete körmös lány is, pár perc alatt elvégezte a feladatot, és úgy szólva, kitűnően teljesített. Látva, hogy milyen káoszba torkollott a feladat kimenetele, leállítottam a csoportok tevékenységét.

- Szeretném, ha körbeülnénk, és megbeszélnénk, mi történt. - szóltam elhelyezkedve a pad tetején, beleolvadva a diákok gyűrűjébe.
Miután mindenki helyet foglalt, még mindig érezni lehetett a feszült hangulatot a sikertelen képek okán.
- Szerintetek hogyan teljesítettetek? - futottam át szemeimmel a diákok arcait. Ahogyan az várható volt, dühös és értetlenkedő tekintetekkel találtam szembe magam.
- Nem hiszem el, hogy egy selfie-t nem voltunk képesek csinálni! - fakadt ki egy lány, és hangsúlyából érezni lehetett, hogy társait tarja felelősnek sikertelenségük miatt.
- Mert nem tudsz rendes duckface-t csinálni! - rivallt rá a mellette ülő lány, mire a velük szemben ülő srác felsóhajtott. Gyanítom neki kellett elszenvednie ezt az elmúlt tíz percben is.
- Állj - emeltem fel kezemet, mire elhallgattak, de duzzogva, óvodás módra elfordultak egymástól. - Ha egymást okoljátok, azzal még csináltok selfiet.
- Mit nem csináltunk jól? - tette fel a kérdést a szemüveges srác a copfos lányok mellől.
- Tulajdonképpen semmit. - kezemet tördelve végigpillantottam reakcióikat várva. Sokan bólogattak, de páran felháborodva néztek rám.
- Nekünk sikerült - adott hangot felháborodásának a fekete körmös lány.
- Tisztelet a kivételnek, valóban - emeltem fel mutatóujjamat. - Mióta vagytok barátnők?
- Három éve. - hallatszott egyszerre a válasz mindhármuktól.
- Látjátok..? - néztem a csoport többi tagjára. - Ez hiányzott mindenki mástól.
- A három év barátság? - kérdezett vissza értetlenül egy borostás srác.
- Nem - ráztam meg fejemet. - Az összhang.

A teremre csend borult. Mindenki érezte, hogy igazam van. A diákok maguk elé meredtek, homlokráncolva próbáltak összpontosítani.

- Mi lenne, ha megpróbálnátok ismét? - vetettem fel az ötletet, mire mindenki új erőre kapva, bizonyítás vággyal telítve ugrott fel.

Szégyellték, hogy nem sikerült elsőre rendes selfie-t készíteniük. Nem gondoltam volna, hogy ennyire a szívükre veszik a feladatot, de aztán rádöbbentem, hogy ennek a fiatal generációnak teljes mértékben átértékelődött a felelősségérzete és az öntudata. Nem a szavai illetlensége, a házi feladata hiánya miatt aggódik leginkább, hanem amiatt, hogy nem tud lépést tartani a technika fejlődésével. Az pedig, hogy egy, manapság pofonegyszerű és természetes műveletet nem voltak képesek végrehajtani, teljesen a föld alá tiporta önérzetüket és magabiztosságukat. Ezt érezni lehetett abból az energiából, amit a második selfijükbe beleöltek, és érezni lehetett azt is, hogy megértették az összhang fontosságát.

Csupán öt percbe telt, hogy mindenki meglegyen a csapata selfiejével. A négy csapat négy különböző képet mutatott be: a fiúcsapat, amely a feladat elején olyan zavartanul telefonozott egy welfie-t készített. Nyakukba és derekukra kötötték pólóikat, és izmaikat megfeszítve pózoltak a kamerába, közben pedig nyálcsorgató arckifejezéssel pillantottak egymás meztelen felsőtestére. A többi diák nevetésben tört ki, amint meglátta a képet.

A következő csapat a receptív rebellis csapata volt. A vasbetétes bakancs mellé még két pár társult, így előre féltem, mivel rukkoltak elő. A végeredmény egy drunk-selfie volt, ami abból állt, hogy mindhárman olyan arcot vágtak, mintha részegek lettek volna.

A csapatnak, amelynek tagját képezte a társait okoló lány, végül sikerült a duckface-es selfie. Mindhárman úgy csücsörítették ajkaikat a képen, mintha túl sok citromot ettek volna, akaratuk ellenére. Utolsóként a copfos lányok és a szemüveges srác hármasa maradt. A kölcsönkért telefonból egy bookshelfie-t mutattak nekem büszkén.

Minden csapatot megdicsértem, majd intettem, hogy ismét foglalják el a gyűrű alakba rendezett padok tetején helyüket. Miután mindenki helyet foglalt, belekezdtem a kiértékelésbe.

- Ugye, hogy milyen fontos az összhang még az ilyen aprónak tűnő dolgokban is? - kezdtem felvezetni a témát.
- A selfie nem apró dolog - vetette ellen a fekete körmös lány.
- De nem ám, Ellen twitteres selfieje a legtöbbet retweetelt tweet a világon - szólt a mellette levő, mire elkerekedett a szemem. Pár pillanatig eltartott, amíg megemésztettem szavait, és azoknak jelentését : a Twitteren, a világ második legnagyobb közösségi oldalán, ahová pillanatnyi helyzetjelentéseket írnak ki a regisztrált tagok, Ellen DeGeneres amerikai humorista az Oscar átadón készített selfijéről volt szó, amelyet a legtöbben „osztottak" meg.
- A lényeg az - próbáltam témát váltani, - hogy az összhang elengedhetetlen része az életünknek. Erre a legegyszerűbb példa a selfie, ugyanis manapság ez az egyik leggyakrabban űzött tevékenység. Ezt az is mutatja, hogy külön illemszabályok vonatkoznak már a selfiekre.
- Illemszabályok..? - kérdezték vissza többen is. A csodálkozás ült ki arcukra, és az igazi érdeklődést véltem felfedezni szemöldökfelvonásuk, homlokráncolásuk és az arcukon bujkáló mosoly mögött.
- Bizony ám. - bólintottam. - Szigorúan tilos temetésen selfie-t készíteni.
A teremben vegyes reakciók váltották egymást: néhányan felnevettek az ötlet lehetetlenségén, mások helyeselték a tiltást, de voltak páran, akik nem értették, miért ne lehetne temetésen selfie-t készíteni.
- Mégis ki akarna temetésen selfie-t készíteni magáról..? - értetlenkedett egy lány karjait széttárva.
- Obama - prüszkölte egy srác feltörő nevetését visszafojtva.
- Téényleg, mekkora botrány lett belőle! - kapta szája elé jobbját az egyik copfos lány.
- A tumblr-ön Mandala halála előtt is voltak temetéses selfiek - mondta unottan rágózva a lány, akit a tevékenység előtt már rágótalanítottam. A tartalékai kifogyhatatlanak, úgy tűnik. Elég volt egy pillantást vetnem rá, és hatalmas sóhajtást követően, magában szitkozódva ismét a szemetesig botorkált és kiköpte a rágót.
- Szóval, mit is mondtál az előbb? - néztem rá a lányra, akinek arcán tisztán kivehető volt az unalom és az, hogy látványosan szenved tőle.
- Azt, hogy már Mandala temetése előtt is voltak temetéses selfiek egy képmegosztó közösségi oldalon. - ismételte meg mondatát. Vívódni látszott, hogy másra is szót vesztegessen, de végül mégis meggyőzte magát, és folytatta: - Csak azért kapták fel annyira a dolgot, mert mégiscsak a világ egyik legnagyobb befolyással rendelkező emberéről volt szó.. Plusz, hogy a dán meg az angol miniszterelnök is..
- Az valóban durva volt - ámult egy szőkeség a duckface-es selfie csapatból. - És még miket nem szabad?
- Katasztrófák, tömeggyilkosságok helyszínén is kerüljétek a selfiezést - óvtam őket.

Ezzel már sokkal többen egyetértettek, akik meg nem, kérdezősködni kezdtek:
- Egész pontosan mire kell ezt érteni..?
- Például az Auschwitz-i tábor területén, vagy a csernobili atomerőműnél.. - gondolkodtam, és hirtelen ez a két helyszín jutott eszembe. - És a sérüléses selfiek is tilosak. - mondtam komolyan, majd utána gondolva hozzátettem: - Még ha az első, 21. századi selfie ilyen is..
- Melyik..? - kérdezte a receptív rebellis.
- 2002-ben, egy Hopey nevű felhasználó osztotta meg a képét egy ausztrál fórumon, egy rosszul sikerült éjszaka után - meséltem. - Össze kellett varrni a száját, és arról készült a fotó. A minősége nem a mai, és ő azzal védekezett, hogy „ez egy selfie".
- És melyik a világ legeslegelső selfieje? - nézett rám kíváncsi szemekkel az egyik copfos.
- A mostani állás szerint egy 1839-ben készült képet tartanak a legelsőnek, amelyen egy kémikus, Robert Cornelius önarcképe látható. - mondtam. - De ez változó, hatalmas a verseny, hogy ki talál régebbi képet.
- Én fogom megtalálni a legrégebbi selfie-t! - gyúlt lángra az elhivatottság a szemüveges srác szemében. Ökölbe szorította a kezét, és látszott rajta, hogy valóban készen áll a feladatra.

A csengő véget vetett a konzultációnak. A diákok arcán kavarogtak az érzelmek, nem fogták fel, hogy ilyen gyorsan lejárt az egy óra. Összeszedtem a holmimat, majd még egyszer végignéztem az arcokon.
- A következő héten találkozunk! - intettem az ajtóból, majd magam mögött hagytam tizenöt érdeklődő arcot, egy felderítőt, aki a világ legrégebbi sefie-t igyekszik megkeresni és öt emlékezetes selfie-t, amik egy életre megmaradnak majd a telefonjaik memóriájában.
Persze, ha nem vesztik el a memóriakártyáikat.

Pályázó: Ungvári Zsuzsa-Adrienne

 

Ha tetszett, like-old a Facebook oldalon!