Potozky László: A tüzes paripák szeszélyei (Vélemény)
Zsenge gyermekkoromban rajongtam a vonatokért. Édesanyámat napi rendszerességgel kényszerítettem, hogy kivigyen az összeköpködött, rézbőrű honfitársaink ordítozásától visszhangzó vonatállomásra, hogy megcsodálhassam a síneken dübörgő rozsdaette fémszörnyeket. Ujjongva bámészkodtam valahányszor bejajdult az állomásra a román ipar egy-egy magasfeszültséget vagy gázolajat zabáló „gyöngyszeme" koszos ablakú, közvécé leheletű gyermekeit hurcolva maga után.
Mostanra hajdani lelkesedésem alábbhagyott. Lassacskán két éve vagyok egyetemista Kolozsváron, ugyanennyi ideje utazgatok szerény szülővároskám, Csíkszereda és a Kincses Város között. Ez idő alatt igazi szőrösszívű, zöldsapkás veteránná edződtem a vasúti közlekedés hadiösvényén. Társaimmal, kik nem kevésbé tapasztalt vonatozók, elszánt arccal, torkunkban kalimpáló szívvel, harcba induló légiósokként kapaszkodunk fel minden egyes alkalommal a szerelvényekre.
A Román Állami Vasút (CFR) alkalmazottai alaposan összeválogatott, magasan képzett szakemberek, a kerékkopogtató „mérnöktől" egészen a pénztáros hölgyekig (ide más szó kívánkozott, de nem szándékom terrorizálni a nyomdafestéket). A vasúti alkalmazottak krémje, sava-borsa azonban nem más, mint Kalausz, az Olümposzi jegyszedő-istenség.
Kalausz, természetéből adódóan igen utaspárti, barátságos és megértő. Atyáskodó tekintettel, mártíri ábrázattal figyeli, ahogy a nyomorult féreghez hasonló egyetemisták széles mozdulatokkal nyúlnak zsebükbe, és jegy helyett áldozatként egy kis figyelmességet (ropogós bankjegyeket a román történelem nagyjainak arcképével) nyújtanak felé. Vedd el, ó nagy kalauz-isten tőlünk, kis egyetemista gilisztáktól, kik nem vagyunk méltók a Te szeretetedre, eme kis figyelmességet, és ölelj vasutas munkában megkérgesedett szívedre. Fogadj be minket szentélyedbe malaszttal teljes Kalausz, és engedd, hogy e nemes járaton utazzunk. Kalausz nemes, páncélszekrény-szíve persze befogad minden halandó egyetemistát és pénzét, mi meg boldog mosollyal, derült ábrázattal, hálától könnyes szemmel nézünk a fülkéből eltávozó istenség után.
A Román Állami Vasút szeplőtelen humánerőforrásainak kivesézése után elkerülhetetlen, hogy a technikai háttérről is ejtsünk néhány szót. Sokat szenvedett kis hazánk vonatjáratai nem készülnek a svájci óraművek pontosságának megdöntésére, de ha mindenki nagy örömére sikerül 10-15 perc késéssel befutniuk, és felkászálódunk, ne ijedjünk meg: nem mozgó WC-re, és nem is marhaszállító szerelvényre kerültünk. Tényleg egy „utasszállító vagon" belterében tartózkodunk. Ne lázadozzunk, itt ilyen a szabványos légkör. Ennél a pontnál megemlíteném a vagonok tervezőinek elmésségét: ha valakit utazás közben szólít meg a természet lágy szava, pánikra semmi ok. Fesztelenül végezzük el dolgunkat, ne zavarjon a vonatot hűségesen követő szakadozó aranyló csík, esetleg a sínközre menet közben záporozó barna kaktuszok. Minden visszatér az anyatermészet lágy ölére, a természetes körforgásba.
Ha sikerül elverekedni magunkat ülőhelyünkig (mö szkuzácj, ümj dácj vójé vö róg) bűvös varázsigék segítségével, jusson eszünkbe, mielőtt helyet foglalnánk: az állami vasút utasszeretete nem ismer határt, vérző szívvel engedik el a kedves vendéget, ezért annyira ragadnak az ülések, hogy ölelésükből első próbálkozásra senki se tud szabadulni.
A CFR bizonyos alkalmakkor a jegyen fel nem tüntetett, bónusz wellness-programot is biztosít: annyira felhevítik a fülkéket, hogy mindenki csontig kiizzadhatja gondját-baját, emellett gyakorta élvezhetjük a zeneműfajok koronázatlan királyának, a mobiltelefonokból felcsendülő manelenek fülbemászó trilláit.
Mindenkinek melegen ajánlom a vonatozás által nyújtott élvezeteket, de kérem, legyenek körültekintőek: gyengébb idegzetűeknek nem javallott a tüzes paripán (a vonat indián megnevezése) való lovaglás, mert egy-két szaunázásban, vécé-aromában és manele-orgiában gazdag út után lehet, hogy elkeseredésükben a vonat alá „szállnak fel".
