Potozky László: Drót a pofán (Novella)
Apánk könyökére támaszkodva cigarettázott az asztalfőn, előtte a tányérjában bőrt növesztett a leves, egy falatot sem evett vacsorára, csak egyik cigarettáról a másikra gyújtott. A füst cingár erekben kapaszkodott a magasba, hogy a mennyezethez ütődve egyre sűrűsödő köddé folyjék szét. Csípte szemünket a füst, orrunkban szaggatott az égett dohány bűze.
Öcsémet teli szájjal érte a köhögés, a leves az abroszra fröccsent. Anyánk szó nélkül felállt, és leemelte a szárítóra akasztott törlőrongyot. Meglepődve néztünk össze az öcsémmel, szüleink addig sosem hagyták annyiban szidás nélkül az asztal melletti malackodást. Apánk hátranyúlt, kinyitotta a konyhaajtót. A felgyűlt dohányköd kiúszott az ajtónyíláson, és szálakra bomolva föloldódott az őszvégi estében. Valami ideges várakozás feszült a távozó füstindák között.
Anyánk visszaült az asztalhoz, felitatta a levesfoltokat. Szemem sarkából láttam, olykor apánkra sandít, de ő továbbra is révedezve bámulta a légypiszkos falon a szárítóra akasztott törülközők árnyékát. Öcsémmel befejeztük az evést, a tányért is kitörülgettük egy darab kenyérrel, tekintetünk most várakozva siklott a hol anyánkra, hol apánkra. Egyikük sem nézett vissza ránk, látszott, valamin nagyon el vannak gondolkozva. Aztán anyánk is befejezte az evést, hátratolta a székét, egymásba rakta a tányérokat, felnyalábolta az evőeszközöket. A kopott zománcú tálba borította a mosatlant, majd a terítőt is összetűrögette, és felém nyújtotta, menjek, rázzam ki a tornácon.
Öcsém elkísért, nem hagyta, hogy egyedül hajtsam végre ezt a nem túl bonyolult műveletet. Addig makacskodott, amíg megengedtem neki, hogy segítsen. Szétrántottuk néhányszor az abroszt, öcsém elég ügyetlenül csinálta, mire befejeztük, mindkettőnk haja megtelt kenyérmorzsával. Öcsém elment vizelni az udvaron álló farakás mögé, én megvártam, mert bármennyire is erősítette az ellenkezőjét, tudtam, fél a sötétben. Az ajtó előtt jól hátbavágtam, majd fürgén becsusszantam a konyhába, esélyt sem adva neki a megtorlásra.
Apánk változatlanul az asztalfőn cigarettázott, mintha megrekedt volna a egyik vacsora pillanatában, és képtelen lenne bármi mást tenni, mint könyökölve füstölni. Anyánk nem fordult felénk, amikor beléptünk, szótlanul görnyedt a mosogatótál fölé, cuppogtatta a rongyot, csörömpölt a tányérokkal, evőeszközökkel. Körülötte apró tócsák fénylettek a cementpadlón, olykor a rézkályhára is felpriccolt a víz, fekete golyócskákká sisteredett, majd nyomtalanul elpárolgott. Mi álltunk, várakoztunk, aztán a fásládára telepedtünk, és a forgáccsal kezdtük el játszani, de hamarosan abbahagytuk, mert öcsémnek szálka ment az ujjába, azt próbálta kinyomkodni. Szemmel láthatóan élvezte a fájdalmas játékot, és ujjongott, amikor kiserkenő vére nyomán a foga közé harapta a tűhegynyi faszilánkot, aztán befalta az ujját, és addig szopogatta, míg el nem állt a vérzés. Én időközben egy szeggel kapargattam a fásláda oldalát, belevéstem a nevem és az aznapi dátumot.
Anyánk befejezte a mosogatást, szólt, valamelyikünk öntse ki a vizet. Fölpattantunk, közösen vittük ki a mosogatótálat, rövid huzavona után megegyeztünk, melyikünké legyen a tál meglódításának tisztsége. Mindketten imádtuk a földhöz csapódó mosogatólé, vagy bármilyen egyéb víztömeg surrogását, de most engedtem az öcsémnek, sajnáltam az ujja miatt, amiről ő már szemlátomást elfeledkezett.
A konyhába visszatérve láttuk, apánk végre felállt az asztal mellől, és halkan magyaráz valamit anyánknak. Beléptünkre abbahagyták a beszélgetést, apánk magához vette a fenőkövet, becsavarta egy rongyba, majd kilépett a szabad ég alá. Valahol a farakás közelében matatott, öcsém ijedten meresztette a szemét, mert tilos volt az első udvaron végezni a dolgunkat, és félt, apám észreveszi a télire előkészített rönkökön a nedvességet.
- Pizsamába és lefeküdni! - utasított anyánk.
A fásláda elé térdeltünk, de jóformán még össze sem kulcsoltuk a kezünket, anyánk intett, hagyjuk abba, ma nem kell imádkoznunk. Először meglepődtünk, hiszen addig sosem feküdhettünk le ima nélkül, de aztán egymásra vigyorodtunk, és némán örvendeztünk a kötelező fohász elmaradásának - így több időnk lesz az ágyban hülyéskedni elalvás előtt.
Levetkőztünk, magunkra kaptuk a pizsamánkat, bebújtunk az ágyba. Összehúzódtunk a hideg dunyha alatt, egy kicsit dideregtünk is, vártuk, melegedjék be az ágy, hogy végre szabadon hancúrozhassunk.
- Ma este semmi vigadozás - mondta anyánk, mintha olvasott volna gondolatainkban -, aludjatok.
Ezen meglehetősen elcsodálkoztunk, máskor mindig megengedtek egy negyedórácska bolondozást a pokrócok, párnák között. Én nem mertem feleselni, de öcsém nyűgösen szóvá tette a dolgot, anyánk azonban félbeszakította:
- Csend. Hunyd be a szemed, és aludj.
Kiment a szobából, behúzta maga mögött az ajtót. Egy darabig még nézegettük az ajtó résein keresztül az ágyra vetülő fénysugarakat, felkúszattuk a kezünkre, a paplan domborulataira. Halk kaparászást hallotszott, több mint száz éves kőház volt a miénk, az egerek keresztül-kasul alagutat vájtak a falakban.
Öcsém résnyire nyitott szájjal, egyenletesen lélegzett mellettem olykor valami horkolásfélét hallatva. Kuncogva figyeltem egy darabig, alig bírtam visszafojtani a nevetést, aztán hirtelen jól ismert melegség öntötte el a szemeimet. Összegyúrtam a párnámat, és befordultam a fal felé.
●
Megébredtem. Teljes sötétség vett körül. Az utcán éjszakára mindig lekapcsolják a közvilágítást a takarékosság jegyében, mert hazánknak érdeke az energiagazdálkodás, mondta a tanító elvtárs egyik órán. Holnap földrajzból felelés, Sztálinváros az a nagy vörös csillag a térképen, a Duna-csatorna...
Már épp visszaaludtam volna, amikor rájöttem, valami hiányzik. Az asztalon álló szovjet csergőóra ketyegése, öcsém testének melege, az emelkedő-süllyedő paplan - mind a helyén. De valami nincs rendjén. Meresztettem a szemem, aztán eszembe jutott, úgysem látok semmit, ezért inkább a hangokra figyeltem. Azonnal felfedeztem a szoba neszei közt a kitöltetlen űrt: anyánk alig hallható, lágy légzése, apánk mély, morgó szuszogása sehol - szüleink nincsenek az ágyukban.
Rémületemben felráztam az öcsémet. Éber alvó volt, hamar magához tért, és megértette, amit fojtott hangon elsuttogtam neki. De akkor hol vannak? Biztosan elrabolták őket a feketeautós emberek, és most minket keresnek. Miután ezt kimondtam, a deszkapadló, a bútorok minden reccsenése fenyegető léptek zajává változott.
Kimásztam az ágyból, és magammal rángattam az öcsémet is. A padló érintése hideg volt, lábujjaink szaporán kutattak egy melegebb rész után. Megszorítottam az öcsém csuklóját, és az ajtóhoz vontam. Kilestem a konyhába, nem láttam semmit, csak a frissen mosott tányérok körvonalai sejlettek fel a sötétben.
Eltapogatóztunk a fásládáig, lábunkat belecsúsztattuk a cipőnkbe. Óvatosan lenyomtam a tornácra vezető ajtó kilincsét, meglepődtem, amikor halk nyikordulással kinyílt - éjszakára mindig be volt zárva. Kulcs nem volt a zárban. Halkan szipogó öcsém felé fordultam, odasúgtam neki, kövessen, és ne sírjon, nehogy észrevegyenek bennünket.
A tornácra kilépve szét sem néztünk, egyenesen a farakás fedezékébe szaladtunk, hátunkat a gyantaszagú tűzifának vetettük. Jeges szél söpört végig az udvaron felénk lökve a körtefa lehullott leveleit, a hidegtől vizelhetnékem támadt, csak nehezen bírtam visszatartani. Öcsém közelebb húzódott hozzám, hallottam, ahogy összekoccannak a fogai.
Óvatosan kitekintettem a farakás mögül. Az istállóból fény szűrődött ki. Valakik voltak bent, láttam mozgó árnyékukat. Intettem öcsémnek, nézze meg ő is, de nem volt hajlandó mozdulni, teljesen lemeredt a hidegben. Szüleink minden bizonnyal az istállóban vannak, szerettem volna odarohanni hozzájuk, de aztán eszembe jutott, talán fogva tartják őket a felnyírt tarkójú feketeautósok, akkor meg nincs mit tenni, jobb kivárni, míg történik valami, és elrejtőzni valahol arra az esetre, ha utánunk is kutatni kezdenének.
Megragadtam öcsém pizsamáját, és magam után vonszoltam a csűr oldalához támasztott létráig. Felkapaszkodtunk a szénapadlásra, és óvatosan, minél kisebb zizegést keltve, befészkeltük magunkat a szénába úgy, hogy figyelemmel tarthassuk mind a feljáratot, mind a csűr nagykapus, középső részét, ahol a szekeret tartottuk.
Némelyest a marhaistállóba is beláttunk a lenti, szemközti etetőnyíláson keresztül, amelyen apánk szénát szokott vetni a tehénnek. Elfojtott hangok ütötték meg a fülünket, öcsém kétségbeesetten felnyögött: két hosszú árnyat vettünk észre, amint egy harmadikkal viaskodik. Mintha valakit erőszakkal vonszoltak volna, lábak dobogtak az istálló deszkapadlóján, az egyik árny magához vette a világítóalkalmatosságot. Az istálló ajtaja kinyílt, hallottam, ahogy az akasztókampó a deszkához ütődik, aztán kitárult a csűrajtó, és egy olajlámpást tartó alak lépett be rajta.
Anyánk volt az. Felakasztotta a lámpát egy szegre, majd kilépett a csűrből. Apánkkal együtt tért vissza, aki a nemrég született borjút hurcolta magával. Rémült döbbenetünkben mukkanni sem mertünk, ahelyett, hogy odaszaladtunk volna szüleinkhez, csak lapultunk tovább. Éreztük, olyan dologba csöppentünk, ami kizárólag a felnőttekre tartozik, és nem gyermek szemének-fülének való.
Csodálkoztam, az elkeseredetten kapálódzó borjú hogy nem bőgi el magát, aztán észrevettem a pofáján körbetekert fémdrótot. A lámpafénynél jól láttam szaporán táguló orrcimpáit és nagy, barna, kétségbeesett szemeit.
Apánk teljes testsúlyával ránehezedve leteperte az állatot. Anyánk kilépett a lámpa fényköréből, valahol a szerszámok között kutatott, majd egy kisbaltával tért vissza. Apánk a borjú homlokához tartotta a baltát, mintha célozna, majd magasra emelte, és fejbevágta vele az állatot, mire az lábait szétvetve összecsuklott. Feltápászkodott a tetemről, elnézte az élettelen testet, aztán a csűr sötétjébe lépett, és a faragott nyelű nyúzókéssel a kezében tűnt fel újra.
A látványtól belémfagyott a kiáltás, csupán a könnyeim eredtek el. Hogyan pusztulhatott el olyan gyorsan szegény pára, vajon miként távozott a lelke dróttal összeszorított száján át? Nem szóltunk, nem is jeleztünk egymásnak az öcsémmel, egyszerre indultuk el a létra felé, és másztunk le a szénapadlásról. Végigszaladtunk az udvaron, csak a hidegben éreztem meg, hogy pizsamanadrágom szára nedvesen tapad a lábszáramhoz. Levizeltem magam.
Bent a házban lerúgtuk a cipőnket, és visszafeküdtünk az ágyba. Nem beszéltük meg a látottakat, ki nem mondott hallgatási fogadalmat kötöttünk. Egymásnak háttal fekve szipogtunk, álomba sírtuk magunkat.
Másnap az iskolában egy szót sem szóltunk egymáshoz, a tanítás végeztével jelentéktelen dolgokról beszélgetve ballagtunk hazafelé. Igyekeztünk még gondolatban sem érinteni az elmúlt éjszakát. Úgy félúton fekete, elsötétített ablakú autó robogott el mellettünk.
Otthon anyánkat a konyhában találtuk. Kisírt szemekkel ült az asztalnál, és összekulcsolt kezeire bámult. Kérdő tekintettel álltunk meg előtte, s ő tudta, ezúttal nem ússza meg válasz nélkül néma kérdésünket. Hangja rekedtes volt a sírástól.
- Elvitték apátokat - mondta.
Eszembe jutott, én már régóta, sőt, talán egész addigi életemben éreztem, egyszer óhatatlanul bekövetkezik, előbb-utóbb mindenkit elvisznek, még engem és az öcsémet is, mindannyiunknak van egy fenntartott hely a fekete kocsi hátsó ülésén. Csak jóval később jöttem rá, apánk talán a mellettünk elhúzó autóban ült, de mi nem láttunk, nem láthattunk belőle semmit, teljesen magába olvasztotta az elsötétített üveg és a karosszéria rideg fémje.
Azért mondom el mindezt az elvtársaknak, így, a színtiszta igazat és akkori benyomásaimat, hogy igazoljam ideológiai fejlődésemet. Nem szándékom rejtegetni apám vétkeit, de magamra sem veszem őket. Úgy érzem, eddigi tevékenységem, önzetlen odaadásom igazol, és ennek fényében elmondhatom, készen állok a rám váró feladatokra.
