Potozky László: Tea keddre (Novella)
Éppen viseletes, kopott öltönyömet igazgattam, poroltam, amikor az utcasarkon befordult a villamos. Szaporán lépkedtem a fékező szerelvény mellett, elsőnek álltam az ajtó elé szabad ülőhely reményében. Néhány évvel azelőtt állva is gond nélkül megbirkóztam egy-egy zötykölődő utazással, de akkoriban már pár perc egy helyben állástól megfájdult a térdem, lábszáram.
Észrevettem egy üres ülést, leültem. Egy kövér asszonyság ellenségesen méregetett a lépcsőről, én azonban úgy tettem, mintha nem venném észre, leakasztottam szarukeretes szemüvegem, és leheletemmel megnedvesítve tisztogatni kezdtem a lencséit. A rohanó utca satírozott, homályos festménnyé mosódott össze előttem. Később visszatettem a szemüvegem, beigazítottam az orrtámaszt az orrnyergembe faragott helyére, a szárakat a fülem mögé csúsztattam.
Piszkos körmű kezecske gyűrött, elmosódott írást tartalmazó cetlit csúsztatott a combomra. Felnéztem, megérintettem a következő ülés felé támolygó kislány vállát, és egy bankjeggyel együtt visszaadtam a cetlit. A lányka elmosolyodott, biccentett, de hangosan nem mondott köszönetet. Valóban süketnéma, vagy csak megjátssza - nem volt kedvem firtatni. Puszta adakozási szellemből nem nyújtottam volna neki alamizsnát, de a nagynénémre való tekintettel mégis megszántam, ő kötötte a lelkemre, adjak mindig egy zörgő aprópénzt, kósza bankjegyet a rászorulóknak. Arról, hogy a koldusok általában mennyire voltak az én adományaimra utalva, inkább nem bocsátkoztam vitába vele.
Nem emlékszem, hány éve vezettük be azt a szokást, hogy minden kedden meglátogattam egy teára. Igazi felüdülés volt kimozdulnom az aktákkal telezsúfolt, tompa dohánybűzös szolgálati lakásomból, és meglátogatni a város központjában álló, régi, tágas házban, melynek ő az emeletét lakta. A hét vége felé már nem találtam a helyem, képtelen voltam a feladataimra koncentrálni, rövid sétákat tettem a tömbházam körüli betonsétányokon, annyira vágytam abba a békebeli házba és a nagynéném hagyományőrző - igen, ez a legmegfelelőbb jelző rá - társaságára. Úgy tekintettem rá, mint egy régi, letűnt civilizáció száműzöttjére, aki egy olyan szigeten kényszerül élni, ahol nem létezik egyéb, csak kenőolajtól ragacsos gép, ócska minőségű papír, porladó beton, büdös műanyagban sercegő drótok, de őt, mindezzel dacolva, ha enyhén is már, de körüllengi még egy értékteremtő korszak szellemisége. Nyolcvannégy éves volt, ennek ellenére petyhüdt bőrű arcában sokkal több vitalitást fedeztem fel, mint bármelyik ismerősöm a viaszsárga és fakószürke árnyalataiban játszó ábrázatán. Alacsony, törékeny asszony volt, mégis számtalanszor elképzeltem, ahogy finom ujjainak egyetlen érintésével megálljt parancsol a testet-szellemet elsatnyító uralom-gép fogaskerekeinek, ékszíjainak.
Rajta kívül egyetlen rokonom sem élt. Egyik nagyszülőmet sem ismertem, apám a Csatorna építésekor lapátolta halálra magát: annyira elfogyott, hogy nem maradt belőle más, mint egy elkenődött betűkkel nyomtatott értesítés, amelyben közölték, dicsőséges halált halt a Haza szolgálatában. Anyám ruhavarrásból igyekezett eltartani engem, ez többé-kevésbé sikerült is neki, míg végtagjaiban annyira el nem burjánzott a köszvény, hogy képtelenné vált a varrógép pedáljának mozgatására. Ágynak esett, nagynéném segített gondozni, de minden törődésünk hiábavalónak bizonyult, anyám hamarosan meghalt. Eladtam az örökölt házat, nagynéném unszolt, költözzem hozzá, lassan belegebed az egyedüllétbe, annyi ideje özvegy már. Visszautasítottam, nem erősködött sokáig, azt mondta, belátja, hogy egy olyan jóképű fiatalembernek, mint én, szüksége van némi intimitásra, gondolnia kell a házasodásra is.
Tehát inkább az egyedüllétet választottam. Sosem találtam rá választ miért, de semmiképp sem a nősülés ürügyén. Talán a kint, az utcákon, tereken tapasztalt mindennapos sivárság annyira belém ette magát, hogy kis magánszférámban sem vágytam egyébre. Néha arra gondoltam, hogy azért nem fogadtam el nagynéném ajánlatát, mert az véglegesítő pecsétet nyomott volna agglegénységemre, és én is, mint minden egyedülálló, középkorú férfi, valamelyest még reménykedtem, hátha a semmiből, bármilyen udvarlási erőfeszítés nélkül az ölembe pottyan egy mártír, aki teljesíti ágyékom-gyomrom minden óhaját.
A Polgári-osztály által biztosított szolgálati lakás tökéletesen megfelelt nekem, ki sem kellett mozdulnom, a rámbízott papírmunkát otthon végeztem, a kész aktákat pedig hordárral küldtem vissza. Csak heti egy alkalommal dugtam ki az orrom, amikor teázni mentem a nagynénémhez. Gyökeresen átszerveztem a naptáromat, a keddet megtettem a hét utolsó napjának, az volt az én saját bejáratú vasárnapom. Már egy nappal azelőtt, hétfő-szombaton megkezdtem a készülődést: levágtam és lereszeltem a körmöm, a szokásosnál alaposabban megborotválkoztam, megnyírtam a barkóm, hajat mostam szinte véresre kaparva fejbőrömet a korpa ellen, megfürödtem, tiszta fehérneműt vettem, sőt, még be is fújtam magam valami olcsó parfümmel. Iparkodnom kellett, mert nagynéném, ahogy öregedett, úgy vált egyre élesebb szemű kritikussá, a legjelentéktelenebb hibát is felrótta nekem. Emellett sosem mulasztotta el megérdeklődni egy kacér kacsintás kíséretében, van-e valakim. Én olykor koholt szerelmi történetekkel etettem, de nem hiszem, hogy bármelyiket is bevette volna.
A park és a régi színház között ívelő utcában leszálltam. Egy közeli mellékutca felé indultam, annak elején állt a nagynéném háza. Kimelegedtem a szikkadt őszeleji délutánban, vállravetett zakóval haladtam el egy üzletsor kongó kirakatai előtt. A méterárunál napszítta szövetek göngyölegei hevertek az üveg mögött, az órás vitrinjében évek óta nem jártak az antik, faragottdíszes faliórák. A harmadik üzlethelyiség egy cukrászda volt, bementem, gondoltam, veszek valami édességet nagynénémnek. Negyed kiló nápolyit szorongatva tértem vissza az utcára, nagynéném nem kedvelte különösebben, de mást nem lehetett kapni.
Volt már vagy két éve, hogy utoljára kint járt a házból. Akkor elsétáltunk a közeli parkba, szeretett volna az öntött ivókutakból inni, azt mondta, a gyermekkorára emlékeztetik. Nem volt szívem elmondani neki, hogy a kutacskák évek óta nem működnek, hogy csontszáraz tányérjaikat már csak madarak látogatják, és piszkítják le. Csalódottan forgatta a csapot, aztán belém karolt, és kért, menjünk haza. Útközben elfordította a fejét, rejtegette a könnyeit, elszorult torkából pedig csak annyit tudott előpréselni: még ezt is elrontották.
Nemsokára a jól ismert kovácsoltvas-kapu előtt álltam. Ezen a helyen árulta fonnyadt virágait a vénséges Dörmenczi grófnő, nagynéném egyetlen barátnője. Három vagy négy éve halhatott meg, addig minden reggel ott rostokolt a kapu előtt olcsó csokrait szorongatva. Osztályellenes rendszerellenségek lévén összes tulajdonukat elkobozták, házaikról leverték a címerüket, és a hatalom intézményeit telepítették beléjük, rosszabbik esetben lebontották őket, majd tömbházakat húztak fel a helyükre. Csak a férje jutott álláshoz, haláláig dolgozott, mígnem elemésztette a szénégető. A grófnő sem élte sokkal túl urát, egyik reggel holtan találtak rá a járdán kezében egy nagy csokor orgonával.
Kilincs sosem volt a kapun, megmarkoltam egyik vascirádát, tenyeremen porladt a rozsdapor, benyitottam. Az udvarban kizsigerelt autókarosszéria állt, az alsó szinten lakó rendőr gyermekei játszottak benne délutánonként. Amióta ideköltöztek, lőttek nagynéném délutáni sziesztájának, a játék zsivajában lehetetlen volt akár egy szemhunyásnyit is aludni.
Érkeztemkor feltűnő csend honolt az udvarban, nagynéném nyitott ablakán nem szűrődött ki a készülődés jól ismert csörömpölése. Felkapaszkodtam az emeletre, a lépcsőfordulóban visszatettem a sarokba egy felborult virágcserepet, végigmentem a gangon, benyitottam a lakásba.
A korral jár, pontosan úgy, mint a hátfájás, a szenilitás, vagy a magas vérnyomás.
Ezüsttálca a földön.
Kockacukrok, kekszek szanaszét.
Teáscsészék darabokban, fülükön görbén csillámlik a napfény.
A kancsó félszegül oldalra dőlve, csőre a bejárat felé mutat.
Nedves szőnyeg, rajta összekuszálódott lábak, állig begombolt kardigán, a nyakon félrecsüngő aranylánc, ősz konty.
Szemek a mennyezeten, tátott száj.
Visszalépek a gangra, behúzom az ajtót. Rágyújtok. A korlátra könyökölök, zsebemben megroppan a nápolyi. Sosem engedte, hogy előtte dohányozzam. Szaporán villan, sercen a parázs, minél több füstöt a tüdőbe, kitölteni az űrt. Felettébb nagy rendetlenség, kedvesem, mondaná, ha látná a szobát.
