Potozky László: Üres csónak ring a tavon (Novella)
Az évszázados fenyves szélén álló, vaskos gerendákból ácsolt halászcsárdában a kora reggeli időpont ellenére szinte teltház volt. A söntéspult mögött durva, horgolt pulóverben, halásznadrágban, lábán elnyűtt gumipapuccsal sürgölődött a kocsmáros.
- Adhatok még valamit? - kérdezte a pult előtt álló vézna, negyvenes évei elején járó férfitól, aki egészen elveszett széles karimájú kalapja és horgászzubbonya alatt.
- Ennyi lesz - felelte a férfi. Kapkodva babrált ujjaival, míg pénz után kutatott zsebeiben, egy bankót csúsztatott a pultra, kissé megnyomta tenyerével, jelezvén, hogy nem kéri a visszajárót. Már indult is a helyére, amikor a kocsmáros utánaszólt:
- Uram!
A férfi megtorpant.
- Tartsa meg! - mondta.
- Köszönöm. - De nem eresztette el ennyivel. - Egy pillanat! Kérdeznék valamit magától.
- Tessék - jött a kelletlen válasz.
A kocsmáros a terem másik végébe mutatott.
- Azt véletlenül nem maga fogta ki a tavaly?
Kifeszített állkapcsú süllőfej-trófea a falon. Az apró, hegyes fogak fenyegetően meredeztek a kiszáradt szájüregben, a lakkozott pikkelyeken acélkék fénysávok nyújtóztak.
- De igen - válaszolt a férfi. - Nem vittem magammal, itt hagytam, hogy maguk preparálják.
A kocsmáros kezet nyújtott és bemutatkozott.
- Káli Ákos - viszonozta a bemutatkozást a férfi. Baloldali nadrágzsebében ráakadt egy kilógó cérnaszálra, azt húzogatta-csavargatta idegességében.
- Gondolom, a szezon végéig marad - kezdeményezett a kocsmáros. - Azt mondják, rengeteg a fognivaló a tóban.
- Csak egy hétre jöttem.
- Munka?
- Páciensek.
- Akkor minél jobban ki kell használnia az időt.
- Igyekszem.
A kocsmáros intett Ákosnak, várjon, amíg ő kiszolgál egy másik vendéget. Ákos megfordult, és a halpreparátumra, a szélesre tárt állkapcsok közötti sötétségbe nézett.
Hiába tussolod el magadban, ferdítés, hazugság, vétek az is...
- Szerencsére nincsen baj a fogyasztással - harsogta a visszatérő kocsmáros. - Így megy ez idénykor: reggel sör, este sör, bor, pálinka. Csak győzzem mérni. Gyermekkoromban, ha valaki azt mondja nekem, hogy valamikor halászcsárdám lesz, becsületemre mondom, kinevetem. Hát mi volt akkor Rosszlik? Egy nyomorú kis falu, amin egy bokáig érő patakocska folyt át. De aztán jött a változás és az elvtársak és a gát. Először a kerítések, később a házak falai, majd a tetők tűntek el; végül csak a templomtorony maradt kint a vízből. Én itt születtem, nem akartam elmenni, inkább összetákoltam ezt a csárdát, s azóta elvagyok.
Ákos rábólintott a hallottakra, és mielőtt a kocsmáros újból megragadhatta volna a beszélgetés fonalát, elhelyezkedett egy frissen megürült sarokasztal mellett, távol a pulttól. Később ráeszmélt, tavaly is ott ült. Akkor az egész asztal foglalt volt, a horgászok serényen poharazgattak, mindenki a szezon végét ünnepelte, és őt. Csak egyvalaki húzódott meg csendesen, kirekesztve magát a dorbézoló tömegből, egy széles vállú, tagbaszakadt ember, Arlóki Károly. Azoknak a jósága, jámborsága sugárzott személyéből, akik tudtában vannak, hogy markuk egyetlen szorításával bárkiből kipréselhetnék az életet, de amúgy a légynek se ártanának. Ákos akkor este az ő tekintetét szerette volna elkapni, de az, mint holmi élettelen portré-festményé, egy távoli, az emberi szem elől rejtett pontra szegeződött. Csak akkor néztek össze egy pillanatra, amikor Károly feltápászkodott a helyéről, és a kijárat felé imbolyogva visszanézett. „Hogy tehetted?" - olvasta ki Ákos a ködös tekintetből.
- Szervusz. - Ákos vállára vastag, bütykös ujjak haraptak.
- Még nem vártalak, Károly - hebegte.
- Stoppoltam. Nem volt kedvem a vonatra várni - mondta Károly, miközben helyet foglalt Ákossal szemben. - Szerencsére pont egy ide tartó horgász vett fel.
- Rendeltél már? - szívélyeskedett Ákos. Igyekezett bármilyen fogódzót megragadni, csak hogy ne kényszerüljön szembenézni egy esetleges hallgatás feszültségével. Meg sem várta a feleletet, intett a pult felé. A kocsmáros az asztalukhoz sietett, és miután letette Károly elé a sört, szélesen rámosolygott Ákosra.
- Látom, nem felejtettek el téged - dünnyögte Károly. Nagyot kortyolt az italból, lenyalta ajkait, majd szétnézett a teremben. Tekintete a falra szegezett preparátumon akadt meg. - Ez igen - csettentett elismerően. - Jól néz ki. De amikor kifogtad, és még vergődött, akkor volt a legfaszább.
- Ki kell mennem - mondta Ákos. - Egy pillanat.
A vécékagyló körüli padlódeszkák réseiben gyanús lepedék virított, Ákos vizelés közben mégis azt kívánta, bárcsak örökre itt maradhatna, még ha egész hátralevő életében ezt a húgybűzt kell is belélegeznie.
Kezet mosott, visszatért az asztalhoz. Károly időközben kiitta a sörét, most egy pohár töményt dédelgetett.
- Nem tudtam, kérsz-e, azért nem hozattam neked is - mondta.
- Semmi baj.
Ákos odalépett a pulthoz, és rendelt.
- Látom, társasága is került - mondta a kocsmáros, miközben a sört mérte.
- Egy régi iskolástársam.
- Ismerős az arca.
- Tavaly nyáron együtt horgásztunk. Jártunk magánál is.
- Ezek szerint ő is itt volt a nagy fogásnál?
- Igen. Kérek egy pohár vodkát is a sör mellé.
Visszatért az asztalhoz, egy hajtásra kiitta a töményt.
- El is felejtettem mondani: megtaláltam magamnál egy úszódat - szólt Károly. Fekete-piros, kis tárgyat tett az asztalra. - A tavaly maradhatott nálam. Még egy vodkát kérnék! - kiáltott a kocsmárosnak. - Vagy tudja mit? Hozza ide az egész üveget, meg egy vizespoharat!
Rohamosan tűnt el az üveg vodka Károly torkában. Nagyokat hallgattak, csak néha böktek egymáshoz egy-egy jelentéktelen szóval. Ákos nem ivott a töményből, elég volt neki azzal az egy pohárral, csak a söréből hörpölt néha-néha.
- Előhívattad a filmet? - szegezte neki a kérdést Károly egy váratlan pillanatban.
- Miféle filmet?
- Tudod, amelyiken a halat tartod magad mellett.
- Teljesen kiment a fejemből. Ahogy hazaértem, másnap már műtétem volt.
A film még mindig a gépben van.
- Kár. Jól mutatna az éjjeliszekrényeden egy szép fémkeretben: te meg a nagy hal, a háttérben zöld víz, rajta csónakok...
- Károly, én tényleg meg akartam beszélni...
- Ugyan, nincs amit. A te horgodra akadt, ami a te zsinegedhez volt kötve. A zsineg meg a te orsódra volt feltekerve, az meg a te botodhoz rögzítve. Nem? - Károly a részegek mindent megértő mosolyával várta a feleletet.
- De igen. Örülök, hogy nem haragszol.
- Miért haragudnék? - ragadta meg Károly Ákos vállát. - Én csak átvettem tőled a botot, amikor láttam, hogy nem bírsz vele, és egy kicsit kifárasztottam. Aztán közelvezettem a csónakhoz, alámerítettem, és kiemeltem. Emlékszel, hogy vergődött? Egy pillanatig azt hittem, csónakostul felborít minket. Szerencsére kéznél volt az evező, attól lecsillapodott. Akkorra már egy egész népgyűlés csődült össze a parton, mindenki minket figyelt, és igazán nem mondhattad, hogy nem te fogtad, hiszen akkor húztad bele a kampót.
Ákos egy, az asztal széléből kiálló szálkát kezdett piszkálni a körmével.
- Tudod, az öregem nagy horgász volt - folytatta Károly -, tele volt a nappalink fala halfejekkel. Egészen kölyök korom óta azt akartam, hogy egyszer én is kifogjak egy igazán nagy példányt. De nem baj, van víz meg hal elég a világon!
- Ha gondolod, holnap hajnalban kimehetünk - ajánlkozott Ákos. - Béreltem csónakot, csalétkem is van mindenféle, te csak felszerelést kéne hozz.
Károly beleegyezett.
- Tudod mit? - fogta suttogóra a hangját. - Tudok egy baromi jó helyet, csak úgy hemzsegnek ott a dögök! Könnyen akaszthatunk akkorát, mint a tavaly. Találkozzunk mondjuk fél négykor, hogy hajnalra kint lehessünk. Ismered azt a kis öblöt, innen nem messze? Csak pár éve jött létre, amikor beszakadt a part. Hogy is hívják?
- Ha jól emlékszem Varangyos.
- Persze! Hozz magaddal jó nagy nehezékeket is, hogy mélyre is tudjunk etetni. Csákja legyen nálad, én majd irányítom a csónakot a nádasban.
●
Sejtelmes derengés púposodott kelet felől a fenyvesre. Ákos egy nádfal mögött várakozott. Körülötte ébredező békák kuruttyoltak, valahol a közelben vízimadár fészkelt, csipogtak a fiókák. A csónaktól nem messze valami állati tetem bundáját simogatta a víz, Ákos már közelebb akart csáklyázni, hogy megnézze, mi lehet az, amikor gallyak reccsenésére, majd cuppogó hangokra kapta fel a fejét.
- Hé, Károly! - szólította Ákos a közeledőt. Megrázott néhány nádszálat, hogy észrevetesse magát. - Erre!
Nehezen kivehető árnyalak torpant meg a parton.
- Tőled balra van egy sekély rész, ott közelíts meg, akkor nem merülsz meg!
Károly belegázolt a vízbe, és feje fölé emelve poggyászát a csónak felé közeledett. Félrehajtotta maga elől a nádfalat, bedobta holmiját a csónakba, majd ő is bemászott.
- Hoztál mindent, amit mondtam? - kérdezte.
- Halszeletem és keszegem is van, tegnap fogtam. Csúszóólom, forgókapcsok, zsinór, nehezékek, minden kéznél. Indulhatunk.
Károly megragadta a csáklyát, de pár lökés után elengedte, összegörnyedt a csónak hátuljában, hányt.
- Látod, én máris etetek - mondta, miután megtörülte a száját.
- Jól vagy? - kérdezte Ákos. - Ne csáklyázzak inkább én?
- Nem.
A nyílt vízre kiérve Károly végigfektette a csáklyát a csónak fenekében, és evezni kezdett. Ákos az erősödő fényben társára pillantott: nem a megszokott horgászruhájába volt öltözve, kopott farmernadrágot és színevesztett zubbonyt viselt, horgászkalapja sem volt rajta, ócska gumicsizmáján szakadások tátongtak.
- Hol van a melles csizmád, amit tavaly hordtál? - kérdezte Ákos.
- Beadtam foltoztatni.
A tó egyik eldugott csücskébe értek, amelyet a meredek parton komorló fenyőfák szegélyeztek. Madarak húztak el a fejük fölött, hirtelen erős szél támadt.
- Megérkeztünk - eresztette el az evezőket Károly.
- Süllőre megyünk? - kérdezte Ákos.
Károly szótlanul tett-vett a csónak farában. Hatalmas, durva hálót meg egy kisbaltát húzott elő a hátizsákjából.
- Az meg minek? - kérdezte Ákos.
- Egy nagy halnak.
Károly felegyenesedett ültéből. Termetével teljesen eltakarta a vízbe vörös sávot festő napot. Bokánál fogva megragadta társa lábait, és erőteljest rántott rajtuk. Ákos a vízbe zuhant. Kétségbeesetten kapálózott, Károly azonban nem engedte el, fejjel a vízben tartotta. Szilárd terpeszben állt az ingadozó csónakban, lehajolt, bal kezébe vette a baltát, és lecsapott vele Ákos hátára. A felrepedt csontszilánkok közül gerincvelő és vér fröccsent a vízbe. Károly leguggolt, mélyebbre merítette Ákost, akinek már csak a felsőteste vonaglott. De az sem soká.
Mielőtt visszahúzta volna a tetemet a csónakba, rongycafatot gyömöszölt a sebbe. Levetkőzött, kiterítette a hálót, beledobta összes ruháját, aztán összeszedte a felszerelést, térdén felaprította a horgászbotokat, és mindet a hálóba helyezte. A még meg nem merevedett hullát derékban összehajtotta, és rászorította a hálót. Nehezékeket aggatott a csomagra, majd az egészet a tóba fordította. Már csak az maradt hátra, hogy léket vágjon a csónak aljába a baltával.
●
- A barátja hol van? - kérdezte a kocsmáros.
- Nem találkoztam vele egész nap. - felelte Károly. - Lehet, hogy hazautazott
A kocsmáros kiszolgált egy vendéget, majd visszatért előbbi beszédtársához.
- Amúgy azt hallottam - mondta -, hogy az éjjel elszabadult egy csónak a mólótól, és kisodródott a tóra. Jó erős lehetett a hullámzás, egészen a tó közepéig jutott.
Károly hirtelen felállt, néhány aprópénzt tett a pultra, és köszönés nélkül távozott. A kocsmáros meglepetten nézett utána.
- Ennek meg mi baja?
