Székely Balázs: Napocalypto – avagy van-e élet az érettségi után? (Vélemény)
Mielőtt még valaki azt vágná hozzám, hogy plagizálok, bevallom, a kedves olvasó által az imént kibetűzött címhez egy film, az alcímhez pedig egy könyv adta az inspirációt. Magyarán szólva „úgy koppintottam".
Csúnya dolog, de én nem félek, vagyis inkább bízom Mel Gibson büszkeségében, hátha nem fog ezért beperelni, vagy ami még rosszabb lenne, nyilvánosan kiröhögni. Lehetnék akár nagystílű is, hiszen tényleges kötetet is kiadhatnék, sőt, még egy kisebb apokalipszis forgatókönyvét is megérné az a csalódássorozat, amin az utóbbi néhány hónap során keresztülmentem jó néhány magamfajta elsőévessel együtt. Én viszont csak egy csóró „újságírós" vagyok, nekem csak erre a kis szösszenetre futotta. Majd ha elég nagy leszek, talán...
Addig is bátorkodom a nemzetközi gyorson hamar kiönteni a szívemet a billentyűzetre, abban reménykedve, hogy majd leközlik, mint első próbálkozásom a szakmában. Akarom mondani művészetben. Illetve hivatásban. Nem tudom. Senki sem tudja. Csak azt lehet tudni, hogy mindenkinek más az ízlése és a meggyőződése, ami egyébként nem gond, sőt, fantasztikus dolog. Mi van viszont akkor, ha az ember meg akar tanulni újságot írni, esetleg egyszerűen csak írni? Eddig azt gondoltam, hogy nincs jobb hely erre, mint az egyetem, de kiderül, hogy ott sem tudják. Hangoztatják viszont, hogy adjak frappáns címet a száraz tudósításnak (nyugodtan lehet akár félrevezető is a szent cél érdekében), és mindent kövessek el, hogy ne legyen unalmas, mert különben a kutya sem olvassa el. Ugyanakkor nem használhatok idézőjelet és három pontot, mert az a profik és a nagy öregek kiváltsága. Talán nekik még nem volt, aki megmondja, mit és hogyan csináljanak, vagy mi a különbség glossza és karcolat, tény és vélemény között. Valószínűleg épp azért olyan jók. De én nem vagyok még elég nagy...
Felrobbanok! Egyszavas mondat nagyon hatásos lehet egy újságcikkben. Kerülendő? Ez is egyszavas, mi több, kérdő mondat, amire nem várok választ. Igazán költői és ugyancsak hatásos. Pedig mint említettem, nem vagyok több egy lesajnált „újságírósnál". (Pediggel pedig nem kezdünk mondatot. Pedig megtehetnénk...)
Amióta Kolozsváron vagyok, az a tudat kísér, hogy nem vagyok senki: mikor azért, mert magyarul beszélek, mikor azért, mert székely vagyok, mikor azért, mert a Babeş-Bolyaira járok, mikor pedig azért, mert nincs rajtam sapka. Tényleg megírhatnám a saját (vissza)fejlődés-regényemet sok más társaméval együtt. Van ugyanis bőven olyan, mint én: aki hiányolja az egyetemista életből az egyetemet, utóbbiból pedig a szervezettséget. Akad olyan is, aki az írástól fordult el a felsőoktatás hatására, néhányunkból pedig az önbizalom lett oda. Megcsonkítva hogyan lehetünk pofátlan újságírók? Önbizalom nélkül lehet véleményt mondani? Műfaji korlátok között hogyan alkossunk szabadon? Elvégre az írás - még az újságírás is - művészet, vagy mi a túró, legalábbis a mestereim egy része szerint. Mások azt mondják, az újságíró legyen tényszerű. Mit mond vajon az olvasó? Mit mondhatok én?
