Tamás Attila: Legends of the Fall (Filmkritika)
Szerelem, szenvedély (nem annyira), szenvedés és tragédia. Emberi életek és sorsok a századelő amerikájában. Egy család, pontosabban három testvér története. Röviden így lehet összefoglalni Edward Zwick 1994-es alkotását a Legends of the Fall-t, ami tükörfordításban annyit tesz: Az ősz legendái.
Először is a címmel kezdeném. Sokszor veri ki a biztosítékot nálam, amikor a magyarok frappáns címeit olvasom. Értem én hogy vannak a szinkronstúdiókban olyan poén-, vagy egyéb gyáros fordítók, akiknek túl száraznak tűnhet az angol cím. De akkor is, nem kellene ezt a magyarajkú néző számára megmásítani, hiszen nem ő az, aki kitalálta az adott alkotást. Na de mielőtt túlságosan belemerülnék a fordítók szidásába itt a cím: Legends of the Fall - Szenvedélyek viharában. Az egy dolog, hogy erről van szó a filmben, de akkor se kéne így eladni a filmet. Szerintem.
Na de ezen a tényen túllépve Edward Zwick egész korrekt drámát adott a közönségnek anno 1994-ben, aminek a képi világáért John Toll operatőr aranyszobrocskát vihetett haza az 1995-ös Oscar-gáláról. Aki látta a filmet, elismerheti, hogy megérdemelten kapta a díjat, ebben nagy segítségül szolgált a festői táj, amit nagyon hangulatosan sikerült elhozni az összes szereplőjével a néző számára. A film egy bizonyos melegséget sugall, érezni a kellemes napsütést, a meleget, ami a filmből árad. De ne csak a hangulatot dicsérjem.
Itt van még a nagyon mély emberi dráma megjelenítése is. Ahogy az lenni szokott az ilyen jellegű drámákban, idillikusan, egy majdhogynem érintetlen világban veszi kezdetét a történet, hogy majd fokozatosan minden romlásba dőljön. Azok a távolba tűnő boldogságpillanatok soha nem tartanak elég sokáig. Mindig történik valami olyan esemény, ami megbontja a harmóniát. Az első ilyen harmóniamegtörés a filmben a Julia Ormond által alakított Susanna megjelenése okozza. Innen veszi minden baljós esemény kezdetét, ugyanis már az elején megtörténnek a finom utalások arra, hogy a másik két testvér sem közömbös öccsük menyasszonya iránt. Itt lehetne azt is mondani, hogy olyanok, mint három világtól elszakított fiatalember, akiknek még nem volt dolguk nővel és most, hogy feltűnik náluk egy vadidegen szépség, mindannyian beindulnak rá. Egyszóval a baljósabbnál baljósabb események kezdetüket veszik és semmi sem szabhat gátat nekik. A filmből süt a még be nem következett, de hamarosan beteljesedő tragédia, főként akkor, amikor a testvérek elmennek a háborúba. A háztól nem messze levő, kereszttel jelölt magányos sírhely hamarosan új tagokkal bővül, hogy a végére már egy egész sírkert legyen belőle, egy egész generáció sírjaival.
Nagyon szeretem ezt a fajta, emberi sorsokat és generációkat bemutató drámafajtát, ahol fokozatosan fejlődnek, alakulnak a karakterek és az évek múlását sejtetően lassacskán megöregednek. Persze a történet során csőstől jönnek a bajok, elhalálozások, tragédiák általában külső tényezők hatására, értem ezalatt a rosszindulatú, nem feltétlenül gonosz mellékszereplők beavatkozását. A karakterek ezalatt emberségükről tesznek próbát, kibújnak azok a szögek a zsákokból, amelyeknek ki kell bújniuk, sokan mutatják meg az igazi arcukat, csalódást okozva ezzel másoknak.
Itt emelném ki külön az akkor 31. életévét taposó, akkoriban ifjú titánnak számító Brad Pitt alakítását. A Tristan karakterét megszemélyesítő színész előtt le az összes kalapokkal. Mielőtt azonban Pitt ajnározásba menne, át ez a kritika hozzátenném, hogy elmosolyodtam, annál a résznél, amikor a németeket skalpolja, ismervén az Iglorius Bastards történetét. Feltettem magamnak a kérdést: vajon innen ered Tarantino náci skalp ötlete? Na de vissza. Ez még '94-ben halálkomoly volt a történetalakítás szempontjából. Továbbá ne feledjük az akkoriban frissen lovaggá ütött Anthony Hopkins bácsit se, aki ekkora már régen maga mögött tudta a Bárányok hallgatnak-beli alakítását. Az öreg, visszavonult, alkalomadtán szigorú, de becsületes, azonban országából az indiánok tömeges mészárlása miatt kiábrándult William Ludlow nevű katonatisztet épp neki találták ki. Nem azt mondom, hogy tündöklik a szerepben, de nagyon jól illik az összképbe és a cselekményszálak összetartásában. Rajtuk kívül vannak még emlékezetes színészek a filmben, ne feledkezzünk meg Aidan Quinnről, Henry Thomasról, Karina Lombardról és Gordon Tootoosis színészekről sem, utóbbi indián és Egy Döfés szerepében láthatjuk.
A filmnek még jellemzője a korhűség is: van benne háború, polgári társadalmi élet, és az akkoriban bűncselekménynek számító szeszcsempészet is konfliktus tárgyaként funkcionál.
A végkifejlet mára már sablonosnak tűnhet. Van benne összeborulás és keserű szájízes tragédia. De a végét ott ragadják meg a rendező, ahol minden történet véget ér: a halálnál.
Összességében egy ez kellemes unatkozós délutánon kényelmesen fogyasztható több mint 2 órás dráma, a műfaj kedvelőinek igazi csemege.
