Tamás Attila: Mary and Max (Filmkritika)
Mary és Max története egy egészen egyedülálló barátság történetét vonultatja fel a néző szeme elé, a film elején azzal a kijelentéssel, hogy igaz történeten alapul. Ha hús vér színészekkel forgatták volna le, akkor nem biztos, hogy ilyen jó lett volna a végeredmény.
A néhány helyen Tim Bourton-os és Coraline-os jellegzetességeket hordozó animáció egyedülálló a maga nemében, továbbá ausztrálsága miatt is kiválik az amerikai termésből. A filmmel először egy 2009-es filmekről szóló montázsban találkoztam, ahol nem szerepelt az alkotás neve, csupán egy pár másodperces képsort láttam belőle, de akkor elhatároztam már, hogy látni akarom.
A gyurmafilm eleve pesszimistán kezdődik és ez a negativizmus végigvonul az egész történeten. Mielőtt azonban a főszereplőt bemutatnánk, bepillantást nyerhetünk ebbe a mikro-univerzumba, ahol minden kicsi és enyhén szólva torz és csúnya. De ez teszi olyan egyedivé az egészet, olyan mintha egy megelevenedett profin elkészített gyurma világba csöppennénk. Itt találkozunk az ablakon szomorúan kitekintő Mary Daisy Dinkle-vel, akiről azt tudjuk meg az első néhány percben, hogy szemei pocsolyaszínűek, homlokán található anyajegye pedig kakiszínű.
Megismerkedhetünk alkoholista édesanyjával és a munkájába belefásult, hobbijába menekülő édesapával, akinek ez utóbbi elfoglaltsága halott madarak kitömése a fészerben. Persze őket és a szomszédokat a nyolc éves főszereplő szemszögéből látjuk, néha a komoly és szomorú dolgokat kissé nevetségesen eltúlozva, pont úgy, ahogy egy ekkora korú gyerek gondolkodik és látja a világot. Ez a Mary Daisy Dinkle-nek nevezett kislány magányos, nincsenek barátai, szereti az édesített dobozos tejet és a csokoládét, kedvenc rajzfilmje pedig a Nobletek, akikről egyedülálló kézzel, házi alapanyagokból készített gyűjteménye van. Ez az elkeseredett magány és elégedetlenség veszi rá őt arra, hogy egy kétségbeesett pillanatban levelet írjon egy teljesen vadidegen embernek, aki történetesen New Yorkban él és szintén szereti a Noblets rajzfilmsorozatot. Innen veszi kezdetét a kettősség a filmben: a két világ, különböző ábrázolásmódja. Az ausztrál világ a szépia árnyalataiban játszik, míg New York és az összes itt létező karakter szürkében tűnik fel a vásznon.
És itt van szürkében a másik főszereplő, Max Jerry Horowitz, akinek, amint a neve is mutatja, zsidó származású felmenői vannak, ő is annak született, ennek ellenére ateistaként éli világát. Kiderül róla, hogy Asperger-szindrómában szenved, ebből kifolyólag antiszociálisan viselkedik és hatalmas intelligenciája van. Sokszor kívülállóként szemléli embertársait, nem képes megérteni viselkedésüket, emellett pedig egy képzeletbeli barátja is van, akit Alfonso Raviolinak nevezett el, egész nap a szoba sarkában üldögél és vagy olvas, vagy pedig Maxra figyel. Továbbá Max kedvenc étele a csokis hot-dog (bizarr), emiatt egyre jobban elhízik. Az életét és a többi gondját, Mary-nek címzett leveleiből tudhatjuk meg, aminek írása közben felelevenednek ezek a momentumok, hol viccesen, hol pedig groteszken bemutatva.
Erről a levelezés által kibontakozó barátságról szól a film, amiben a főszereplők szomszédjai is néha belekeverednek. Mary, Max-nak és fordítva, önti ki szíve bánatait és sok közös dolgot fedeznek fel egymásban. Persze itt nem kell a rosszra gondolni, nem pedofiliáról szól a történet, mivel ez a naivság a mások által meg nem válaszolt kérdések feltevése és lelki összehangolódás a két személy részéről. Bár Max néha kifakad, a levélben feltett kényes és helyes információ hiányában megfogalmazott kérdésektől dührohamokat kap, amit fokozatosan megtanul levezetni.
Egyszóval ez egy korrekt és élvezhető animáció, ami egy érdekes világba kalauzol el és emberi élettörténeten vezet keresztül. Az alkotás a barátság fogalmát megragadva, teljesen más perspektívába helyezi át azt.
